2015. november 12., csütörtök

Valójában nem is olyan rossz...

A helyzet az, hogy van tennivalóm bőven, és rájöttem, az életem is sokkal-sokkal inkább szerteágazóbb, pezsgőbb és sokrétűbb, mint azt korábban gondoltam. Na de tényleg. Valahogy mindig úgy álltam hozzá, hogy habár már nem sok értelme volt, az agyam mégiscsak folyamatosan a csillagászaton zakatolt.

Szóval egészen jól érzem magam a csillagászati holmijaim széles tárháza nélkül is, és így legalább koncentrálhatok arra, ami igazán fontos.

2015. november 10., kedd

Tiszta lap

Tessék. Most teljesen üres a blogom. Fehér, semmi csicsa meg dísz, szinte már zavaró. Olyan, mint egy üres lakás.

Ki kellett töröljek mindent.

Tegnap este történt, hogy végül megtettem valamit, amit már nagyon régen meg kellett volna tennem: Fogtam a csillagászati képeket, posztereket, rajzokat a falon, és leszedtem mindet. Csupán két kis kép maradt, azok nem voltak csillagászati vonatkozásúak, de nagyon hülyén néztek ki olyan elrendezésben, szóval azokat is leszedtem. Most csupasz minden.

A csillagászati könyveimet el fogom tenni egy dobozba. Amikor pedig költözök (remélhetőleg még idén), akkor nem viszem magammal őket, hanem kidobom mind. Akinek kellenek, az jelezze, és jöjjön is el érte. Nem, nem postázom ki, és nem, nem hurcibálom magammal. Viszont ingyen vannak mind. A TDK dolgozatom is viheted, meg mindent. A bolygós lámpám a Zolié, úgyis tetszik neki nagyon. Ha nem kell neki, akkor ingyen valakié lehet. Nekem meg nem lesz csillárom, vagy majd veszek egy teljesen bolygómintázat mentes rizslámpát valahol. Meg esernyőt is. A csillagképes esernyőm sem kell.

A legnagyobb gondot azok a kartondobozok okozzák, amiket nagy gonddal csomagoltam be csillagászati poszterekbe, hogy mindegyik csillagködös legyen, milyen egyedi az már. Hát most azokról is le fogom szedni mind, és megint összevissza színűek lesznek, mert a cipősdobozok már csak ilyenek.

Majd becsomagolom őket valami szépbe, ami egészen biztosan csillagászat mentes. De egyelőre örülök, ha nincs semmi csillagászati a szobámban, és úgy egyáltalán a környezetemben.

Amióta az egyetemi tanulmányaim megfeneklettek, és habár van hallgatói jogviszonyom, elhanyagolhatónak mondható, azóta a csillagászat kb. csak szenvedéssel és kudarcokkal jár.

Voltak/vannak emberek, akik nagyon szerettek, és szívesen szórakoztak velem, addig, ameddig sikeres voltam, a Konkoly-ban dolgoztam, meg minden. Aztán pár hónappal később hátat fordítottak nekem az utcán, amikor oda akartam menni hozzájuk. De nem baj, legalább tudom, hogy csak érdekből foglalkoztak velem.

Aztán pedig már nem volt Piszkéstetőre járkálás - ez érthető is. De Piszkéstető után nagyon-nagyon megalázó, hogy úgy kell könyörögnöm egy kölcsön 20-as dobsonért, hogy megnézhesem 128-adszor a Jupitert. Mert ekkor már nem mosolyogtak rám a legtöbben, sokkal inkább húzták a szájukat.

Saját távcsőre pedig nem volt pénzem, és most már ha baromi gazdag lennék, akkor se vennék saját távcsövet. Mert nem fogok többet csillagászattal foglalkozni.

A Magyar Csillagászati Egyesület oszlopos tagjai között nagyon nagy arányban vannak olyanok, akik kifejezetten ellenszenvesnek tartanak engem. A legutóbbi részleges napfogyatkozáson volt olyan, akihez odamentem, köszöntem, és kezet nyújtottam, és elvonta a tekintetét, és elsétált mellettem.

Nem akarom ezeket az embereket kerülgetni.

Oké, persze vannak olyanok, akik szeretnek, meg "Jajj, Amanda, dehát olyan lelkes voltál, meg ne foglalkozz azokkal, akik nem szeretnek, meg nem is gondolják komolyan, stb." Meg "Menj vissza az egyetemre, mert sikerülni fog, meg minden."

Ja, persze. Eddig is hatalmas áldozatokat hoztam a csillagászatért, és tessék, semmi értelme nem volt
az egésznek. Elfecséreltem 8 évet az életemből arra, hogy egy közösség nagy része utáljon engem. Meg kit tudja már, mennyi pénzt. Meg energiát, meg lelkesedést.

De ne is aggódjatok, igazán megértem, ha utáltok engem, én is gyűlölöm magamat emiatt. Úgy érzem, akárhányszor és akárhogyan állok neki csillagászattal foglalkozni, mindig ott van a homlokomon a jel, hogy "Vesztes." Nem akarom tovább hordani ezt magammal.

Fogalmam sincs, mibe fogok kezdeni azután. Szürke átlagembernek érzem magam, akiben nincs semmi különleges. Elég nyomasztó érzés. De egyben felszabadító is, és ezért most kevésbé pocsék, mint egyébként úgy általában.

Életem következő lépése az lesz, hogy megpróbálok neki új értelmet találni. Olyat, ahol nem vagyok vesztes, és az emberek nem húzzák a szájukat.

PS: Aki elkezdi a hülye dumát, hogy "Jajj, dehát Amanda, minden rendbe fog jönni", azt letiltom. Tartsátok tiszteletben a döntésemet.